Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Bicikli

2017-08-15

Születésnapi ajándék után kutattam aznap a városban. Különleges ajándékkal szerettem volna meglepni a férjem. Szorított az idő. A vendégeket 5-re hívtam, s még a tortáért is el kellett mennem. Annyira siettem, hogy nem vettem észre, a szemből jövő biciklist miközben az egyik kapualjnál autó tolatott kifelé. Nem az autó ütött el, hanem a biciklis.
Pillanatok alatt történt az egész. A földön voltam, a bicikli kereke a térdeim között, a kormány az oldalamba, a biciklis fejét a gyomromban éreztem. Felemelte a fejét, s annyit kérdett „Jól van?” Vérzett a könyököm, a lábamon horzsolások, de a fájdalomról teljesen megfeledkeztem, annyira restelltem magam, mert a vékony blúz alól a bal mellem kilátszott. A biciklis feltápászkodott, felsegített. Apró szemek, szétálló fülek. Nem az a típus, aki nekem bejön. Összeszedte a cuccaim és felajánlotta, hogy elkísér a sürgősségire. Szabadkoztam, de ő taxit hívatott.
Soha meg sem fordult a fejemben, hogy más férfira nézzek. A férjem szeretett, többször meglepett egy-egy csokor virággal, nem kellett hozzá kivételes alkalom. Tiszteletben tartotta a döntéseim, türelmes volt hozzám, és sosem veszekedett. Kell-e az embernek több annál a boldogságnál, mikor tudja, hogy szeretik. És mégis…
Legalább egy órát vártunk a sürgősségi osztályon arra, hogy emberszámba vegyenek. Látták, hogy nem olyan súlyos az esetem, ezért mindig előbbre vettek valakit. Nem bántam. Jó volt vele beszélgetni. A barátja hagyta rá a biciklit, amikor elment Amerikába. Úgy tartotta, hogy szerencsét hozó bicikli. „Többet nem lesz szerencsém erre a biciklire ülni, de szerencse, hogy nem lett nagyobb baj” mondta, s ezen jót nevettünk. Akkor vettem észre a két gödröcskét az arcán.
Ki tudja, még mennyit várakoztunk volna, ha le nem szólítja az ügyeletes orvost, hogy ő újságíró, és cikket fog írni a kórházi ellátásról, miszerint a beteg itt nem a sérüléseibe, hanem a várakozásba hal bele. Ezzel is megnevettetett. És tetszett, hogy ennyire törődik velem. Miután az orvos megírta a receptet, lekísért a lépcsőn, s megvárta míg a Taxi értem jött. Akkor ideadta a névjegykártyáját, hátha szeretnék még vele beszélgetni. Ezt mondta, beszélgetni. És közben mozgott az az elálló füle.
A kórházzal szembeni boltban vettem egy kék nyakkendőt a férjemnek. Közben az jutott eszembe, hogy a biciklisnek jobban állna. Mert hogy a biciklis szőke, a férjem meg barna. Elrohantam a tortáért a cukrászdába, otthon minden elrendeztem. A férjem nagyon örült a nyakkendőnek. Mindjárt fel is kötötte. Korán lefeküdtünk. De közben valahogy folyton a biciklis járt a fejemben. Az arca ott lebegett előttem. Ilyen nincs, gondoltam. Ez lehetetlen. Lelkiismeret furdalásom volt, ezért a szokásosnál is jobban igyekeztem, hogy a férjemet boldoggá tegyem. Azt mondta, ez volt a legszebb születésnapja. Boldogan aludt el mellettem.
Háromnapi vívódás után elővettem a névjegykártyát, bepötyögtem a számot a telefonba, és megnyomtam a hívógombot. Nem vette fel. Rosszul esett, s mégis könnyebbnek éreztem magam. Oké. Rendben. Felejtsük el!
Délután épp valami gyors vacsorát ütöttem össze, amikor csengett a telefonom. Láttam, hogy ő keres. Most én nem vettem fel. Újra próbálkozott. Akkor sem válaszoltam. Nemsokára üzenetet érkezett. „Meghívhatlak egy kávéra?” Haboztam egy kicsit, de aztán meggyőztem magam, hogy egy kávé még nem jelent semmit.
Reggel korábban keltem, felvettem a krémszínű jersey ruhám, amiről a férjem azt mondta, már nem illik a koromhoz. A korallszínű blézerembe bújtam, drapp cipőt húztam, a pöttyös táskámba pakoltam a cuccaimat. Nem akartam kirívó lenni, de szürke kisegér se. A hajamat feltűztem. Leheletnyi ajakrúzs, szemhéjpúder, szempillaspirál… Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe. Nincs igaza a férjemnek. Nem olyan nő vagyok, aki alig várja, hogy széttehesse a lábát. Csak egy félórácskát beszélgetek valakivel.
Több mint két órát dumáltunk, de nekem kevésnek tűnt. Csodálattal hallgattam bármit is mondott. Kérdezett, mesélt, viccelődött. Azok a gödröcskék! Az elálló füle is egyre jobban tetszett. Csak akkor vettem észre, milyen késő van, amikor a férjem hívott, hogy hol vagyok. Megbeszéltük, hogy csütörtökön találkozunk a Szamos parton.
Aznap este feküdtem le vele. Imádtam ahogyan hozzám ér. De nem csak az volt jó vele, hanem minden. Nem is tudom. Valahogy megfiatalított. Mellette tele voltam energiával, életkedvvel. Folyton nevettem. Találkoztunk, amikor csak lehetett. Otthon mindig kitaláltam valamit, hogy ne kelljen a férjemmel együtt lennem. Pedig egyszer még a kék nyakkendőt is felvette.... Lelkifurdalásom volt, amiért kettős életet élek. Sajnáltam a férjemet. Rendes ember. Nem érdemli, hogy így bánjak vele. Hogy becsapjam. Tudtam, hogy ez így nem mehet sokáig. Elhatároztam, megmondom neki, hogy elválok. A biciklisnek meg, hogy hozzámegyek. Egész éjjel ezen törtem a fejemet. Másnap később mentem be dolgozni. Útközben betértem egy gyorsbüfébe, mert a kolleganőm megkért vigyek neki valami ennivalót. Nem hittem a szememnek. A hátsó asztalnál ült egy nővel. Odamentem. Láttam az arcán a meglepetést, de udvariasan köszönt, és bemutatott minket egymásnak „Eszter régi jó barát, mondta rólam. Ő pedig Aliz, a mennyasszonyom.”
Szólni se bírtam. Kifordultam, amilyen gyorsan csak tudtam. Végem volt. Azon éjszaka nem sokat aludtam. A tegnap éjszaka sem...

Hozzászólások (0)