A nő, aki nem szeret lamentálni

Ha én nem lettem volna így, Imre nem lesz. Édesapám mindig kiemelt. Kiválasztott voltam. Pedig a családban a fiúkat kedvelték! S mégis, mint leánygyermek, engem nagyon szerettek. Nekem édesapám örökké azt mondta „Jaj, te, nem olyan vagy, mint a másik!” Többet adott rám, mint a többire. Volt eset, hogy egyetértettem valamelyikkel, akkor rögtön megjegyezte, hogy „Na, te is úgy gondolkozol, mint e vagy a?” Jobban is pártoltak. Édesapám emelt fel, mint leánygyermeket. A lányok jobban szeretik az apjukat, nem? Így van.

Mindig jogot szerettem volna végezni. De utána jöttem létre, hogy nem vagyok odavaló. Mert hiába elméletileg ott megvagy, annál fizikálisan is ott kell lenni. Egy jogásznak utazni kell. Nem mondom, hogy nem biztattak a tanáraim?! Volt Craiovan egy tanárnő, s biztatott, hogy legyek az. De amikor megláttam a tömeget, hogy hogyan viszonyulnak?! Egyesek nagyon kimutatják az érzelmeiket. Azt a sajnálatot, én azt nem szeretem. Nem szeretek lamentálni egyáltalán. Magamat sajnáltatni? Abszolút. Mikor valaki kezdte… milyen mérges voltam! Vagy megjegyzett valamit rólam, nem is bírtam többé azt a személyt. Légy alázatos! Egyedül Isten előtt megalázom magam. A mindenható előtt igen, de emberek előtt nem. Ha valaki megsért, meg is halnék, hogy ne replikázzak vissza neki. Így van.
De most már nem.

Normál iskolába jártam egész tíz osztályig. Normál gyerekekkel játszottam. Voltak olyanok, akik nem ismertek, azok annyira sajnáltak. Itt Kovács Birire gondolok, tudod bajusz Pistának a felesége, akik ott a kanyarban laknak. Osztálytársak voltunk. Nem mondhatok rosszat róla. Mindenki csodálkozik, mikor ezt mondom. Így van. Így alakult. Hozzám nagyon jó volt. Annyira elfogadtak, hogy úgy éreztem magam, mintha én is olyan lennék, mint ők.
A szüleim hordtak biciklivel. Bár ne vittek volna iskolába! Akkor megmaradok analfabétának, s könnyebben elfogadom a helyzetemet. Így van.

Olyan iskolába járó voltam, hogy azért kaptam a dicséretet, mert sosem hiányoztam. Ha nem mehettem iskolába, rosszul éreztem magam. Nem úgy voltam, mint az ép egészséges, hogy mindig kifogást keres, csak ne kelljen tanulni, vagy iskolába menni. Nálam ez nem volt meg. Nagyon szerettem iskolába járni. Csak azt sajnálom, hogy nem kerültem el egy speciális iskolába. Mert abban az időben is volt Iasiban. Milyen jól asszimilálódtam volna. Tiszta román lettem volna. Kész.

Craiovan román iskola volt. Tíz osztály után kerültem oda. Tiszta román közeg. Ott nagyon kedveltem. Olyan népekkel ismerkedtem meg, az ország minden, a szélrózsa minden irányából moldovai, erdélyi, oltean. Tudtam következtetni a nyelvük alapján. A moldovaiakat nagyon szerettem, jobban, mint az erdélyieket. Sokkal szebben fejezték ki magukat. Így van.
Mint magyarság nagyon kiemeltek. Annyira, hogy felnéztek rám. Úgy a tanárok, mint a nevelők. Ott megismertem az ők szokásaikat. Három barátnőm volt: egy magyar, egy román és egy cigány. A legjobban a három közül a románt szerettem, mert olyan meglátásai voltak, mint nekem. Ha ő magyar lett volna, ő is úgy gondolkozott volna, mint én.
Ott ismerkedtem meg azzal a szóval „bozgor”. Nem tudtam mit jelent, a nevelőm mondta, hogy mit jelent. Akkor nagyon felháborodtam. Hogy mondják nekem, hogy hazátlan? Nekem hazám van! Mindig azt mondták rólam, hogy az vagyok, aki szereti az igazságot. Még azt is mondták, hogy sovén vagyok, pedig nem voltam az, csak igazságos. De honnan tudták, hogy magyar vagyok?

Nagy emberek ajánlották ezt az iskolát. Tanügyiek.
Régen a népjóléttől eljött egy nő, hogy milyen jogaim vannak.
Kiszolgáltatott vagyok. Ezt nem tudom elfogadni. Inkább én segítsek, mint mások engem. Ez az ami nagyon zavar.
Régebb visszafogott voltam. Arra gondoltam, hogy vannak dolgok, amik nem illetnek meg, mint a hozzám hasonló korúakat. Mint, hogy sminkelj. Ezt kerültem. Hogy nehogy mondják azt, hogy nézz oda te, Isten őrizz, hogy néz ki, s még ez erőlteti? Nem is szerettem volna, s mai napig nem szeretem az ilyesmit.
Nem emlékszem a gyermekkoromra. Három éves koromban történt. Járványkórházba vittek, s ott nem ismerték fel a betegséget. És egyre súlyosabb lett, napról napra. Egyik lábam, másik lábam, a karom, majdnem teljesen lebénultam. Arra emlékszem, édesapám azt mondta, csak meg ne haljon. Volt egy személyes kísérőm. Vittek Brassóba, voltam Félixen, voltam még Techirghiolon.

Szép hosszú hajam volt, sűrű. Kívántam a rövid hajat, azt akartam, hogy vágják le, de nem vágták le szülői beleegyezés nélkül. Persze hazaüzentek, itthon nem engedték. Akkor vágtak bretont. Azóta bretonos vagyok.
Mikor hazajöttem Craiováról, a speciális iskola után bezárult az ajtó. Nem mentem többet sehova, pedig kihelyeztek a szövödébe. De hogy mehettem volna? Nem tudtam. Itthonról bedolgoztam, kézimunkáztam.
Az volt a legnehezebb, hogy anyám lekerült az ágyba. Jaj, azt nem is tudom elfelejteni! Hogy egy ilyenre, mint én jusson egy másik. Egy ilyen félkegyelműre egy másik félkegyelmű. Amit tizenhárom évig… Akkor annyira tönkrementem, hogy teljesen leépültem. Ez teljesen kiborított. Ezt nem tudtam felfogni. Nem tudtam felfogni, hogy az én anyám ne tudjon nekem segíteni, mikor nekem volt szükségem az ő segítségre. És én félemberként kellett neki megadjam azt, amit neki kellett volna. Ez volt a legrosszabb az életemben. Más nem.

Nincsenek vágyaim. Megvan ez a betegség. Az életem mindenben más. Sokszor nagyon nehéz, valóban nehéz. De én hogy bánkódjam, hogy ez nem így van, vagy nem úgy van. Nem. Nem vagyok érzelgős.
Elindultam az alagútba és világosságot nem látok. Mind csak lefelé, a szakadékba. Sötétedik, virrad. De viszont mindig előkerül valami. Valami mindig adódik. Most itt vagyok. Így van. Kész.